Egy lélek terve

A kulcscsont alatt beindult őrjítő folyamat, a kibírhatatlan fájdalmak, valamint a jobb kar totális bénulása miatt töménytelen mennyiségű kérdés ostromol állandóan. Keresem-kutatom a miérteket. Vajon miért nem gyógyulok, miért lett mindentől rosszabb, amit a javulás érdekében tettem érte? Miért? Sem a reiki, sem az agykontroll, számkódok, gans vizek, ásványok, akupunktúra, akupresszúra, de még a kvantumgyógyítás sem volt képes csökkenteni a kibírhatatlan fájdalmakat. Miért? Mi a célja ennek? Mert semmi sincs véletlen. Ha azt vesszük, nemcsak engem gyötörnek ilyen borzalmas fájdalmak, elég csak bemenni egy kórházba, ahol néha hálát adunk, hogy nekünk csupán csak ennyi bajunk van. Mi célja van ezeknek a rettenetes szenvedéseknek?

Mi az életem értelme? Egy tizenéves kislány szavaival élve, aki a negyvenes anyukájának felelte erre a kérdésre: „Mi az életed értelme? Ezt ilyen fiatalon nem is fogod megtudni! Majd, ha már elmúltál nyolcvan, rájössz!” És milyen igaza van. Az ember általában az utolsó pillanatban, amikor visszatekint, akkor jön rá, miért is élt e Földön. Eddigi életem során is ezt tapasztaltam, mindig utólag láttam át a történtek értelmét és az összefüggéseket.

A tűrhetetlen fájdalom miatt felülvizsgáltam és megkérdőjeleztem az összes eddigi felismerésem is, amelyekről hittem, sőt, néha már biztosan tudtam, hogy úgy vannak. Az igaz, ha egy bölcs tanítóhoz kerülnék ennyi kétellyel, azt mondaná, először is felejtsek el mindent, amit tudok, amit eddig tanultam. Hát most tényleg így tettem, mindent elfelejtettem, mindenről lemondtam, mindent feladtam, amit eddig tudni véltem, hiszen rá kellett jönnöm, semmit sem tudok, tudhatok.

Azért jöttünk anyagi testbe, hogy a lélek fizikai szinten tapasztalatokat szerezzen. Az emberek ezen a szinten csupán egy szűk kulcslyukon keresztül szemlélik a világot. A kicsiny résen át- átszivárognak az igazság morzsái, de az egészet sohasem ismerhetjük meg. Ahhoz túl szűklátókörűek vagyunk, nem kaptuk meg hozzá a lehetőséget. Némi részigazságok kusza halmazából gyártunk elméleteket, amelyekkel próbáljuk megmagyarázni a természet törvényeit, az élet nagy igazságait. Tudósok ezrei éjt nappallá téve fáradoznak ennek érdekében, hogy aztán az elkészült elméletet bebizonyítsák, igyekeznek ráhúzni a különböző tételekre. Ami nem fér bele a skatulyába, ott a kivételek erősítik a szabályt.

Többé-kevésbé mind ugyanarra keressük a válaszokat. A karma, a szabad akarat, a küldetés, az ego, a lélek terve, az élet értelme.

Apropó a lélek terve. Eddigi információink szerint, - melyeket nagy tanítók, bölcsek, megvilágosodottak, vagy éppen halál közeli élményen átesettek beszámolóiból ismertünk meg, - a lélek ismeri az élettervét. Mielőtt leszületik, tudja, milyen élet vár rá, mi több, aláírja a szerződést, de megmártózik a feledés óceánjában és tiszta lappal indul. Vajon tőle is függ, merre tart, vagy „terelik”? Vajon rajta is múlik, hogy az alapanyagból, amelyet az elején kap, milyen templomot épít magának? Hiszen állítólag mindenki a maga sorsának kovácsa. És akkor mennyire igaz az, hogy nem vagyunk mások, mint a gondolataink eredményei? Az, hogy mi teremtjük meg saját világunkat? Hogy a hozzáállásunktól függ, a Mennyben, vagy a Pokolban élünk?

Most akkor van szabad akaratunk, vagy minden a szerződés szerint halad? S ha abban a szerződésben szerepel a betegség, akkor azt állítólag semmilyen földi hókuszpókusszal nem lehet feloldani, mert a kódja úgyis megakadályozza. De akkor mi a helyzet a csodás gyógyulásokkal? Vagy az is szerepelt a szerződésben? Miért van szükség a „gyógyítókra”? Ők közvetítik a gyógyulást az emberek felé. Miért? Amúgy meg, ha a betegség egy üzenet a lélektől, akkor letértünk az útról és azért? Ha visszatérünk, helyreáll a rend? A káosz elmélet… a nagy zűrzavar, melyről a végén kiderül, hogy minden rendben van, mindennek úgy kellett lennie. Ha véletlenek nincsenek, akkor már megint milliónyi kérdés merül fel. Ha minden így van jól, szintén. És akkor még nem beszéltünk a „segíts magadon, Isten is megsegít!” - tanácsról. Csakhogy állítólag a lélek le is teheti a terheket, kérhet és megadatik.

Mi a helyzet a jelekkel? Mint például az olyan találkozásokkal, mint a nagy rózsaszín pólós hölgy két rózsaszín toll fülbevalóval a fülében. Angyal volt? Aki azt közvetítette, hogy azért találkoztam vele, mert Isten így üzeni, hogy meggyógyít? Ám még mindig nem látom az alagút végét és azóta sem lettem jobban. Miért?

Negyvenöt évesen még nem akartam meghalni, utólag jöttem rá, mert még hozzá se láttam a karmikus feladataimhoz, de ha kész a lecke, már nincs miért maradni. Anno felismertem, hogy az írás is egy nagy feladat számomra, áramlott is a cucc belőlem, kb. nyolcvan könyvet írtam, abból hatvan megjelent, mégsem sikerült rehabilitálnom az önbecsülésem, mert tudtam, hogy mindezt nem én írtam, én csak eszköz voltam, általam születtek. A nagy írás áradat lassacskán kezdett lecsengeni, s újra „agyalni” kezdtem. Ha kész az írás, van még valami más is, vagy csupán ennyi volt? És újra elbuktam, akkor még nagyobb bajt szereztem be – fizikai szinten. S mint mondtam volt régebben is, ha még élek itt a Földön, csak akad még valami feladat számomra, még, ha most nem is látom tisztán. Talán nekem is gyógyítóvá kellene kinőnöm magam? Ezt már a reikinél is gondoltam, el tudtam képzelni magam, mint reiki mestertanár, vagy kézrátétes gyógyító. Meglátjuk, mit hoz a sors, mi a lelkem terve...